Úgy esett, hogy lett egy kórházi ágyam és egy mobilnetem.

Gondolatom viszont semmi. Hetek óta azon nyergelem magamat, hogy találjak ki magamnak valami igazán hosszútávú projektet- nem, nem pasiügy- amivel lekötöm a munka után megmaradt kreatív energiáimat és amivel lenyugtatom az állandóan háborgó kicsi agyamat.

Erre tessék, semmi. Nuku, zéró, nyista. Még csak eszembe sem jutott ezen gondolkodni. Feküdni bambán, nézni egy filmet, esetleg olvasni a semmiképpen sem szépirodalmi könyvemből: az ment.

Jó, kis felmentés, egy kórházi ágy, meg az ezzel járó bonyodalmak... De bonyodalom mindig van, idő meg soha, nem?

Webkettes gyerek vagyok én, sőt, a nem is olyan régi nagy szerelemmel beszélgetéseink 50%-át gépelt formában vezényeltük le, lehetőleg 5-7 órás maratonok formájában. Állítom, hogy azért is bolondultam érte ennyire, mert tetszett a karakter, amit használt. Azóta sem találom times new roman(ce)-em utódát.

Viszont a házasság más tészta. Azt kéretik nem a neten csinálni. Főleg nem nyilvánosan. Jelen esetben a nyilvánosság a Facebookot jelenti, aminek én is lelkes felhasználója vagyok, mégsem üzengettem még webkettes szerelmemnek ott soha.

És főleg nem ennyit. Láthatóan mindent ott osztanak meg egymással, így velem is.

Évforduló, bilibekakiltjuhúúú, későn érek haza, mit szeretnél vacsorára.

A real-time beszélgetéseik nagy része arról szólhat, hogy láttad mit posztoltam fészbukon?

Már várom, hogy mikor jön az üzenőfalamra, hogy bocsi drágám, hogy tegnap nem állt fel, fáradt voltam, tudod, a munka...

Meguntam magamat, így kicsit másról fog szólni ez a blog mostantól, törlöm is a túl személyeseket.

A lehetőségek:

Job-blog (olyan mint, a blow-job, csak szárazabb)

Kamublog (lehet választani, hogy kurva legyek vagy kamionsofőr)

Álezoterikus blog.

Alkoholblog, avagy mennyit bír el a női szervezet. Jelzem, ehhez még a mostaninál is többet kellene innom.

Törlöm az egészet a p.....-ba.

Nem tudom eldönteni, hogy az új munkaköröm agytágító vagy agyzsugorító hatással van-e rám.

Vegyük a mai napot. Sorbanállás, orvosi rendelő-feeling, megszámoltam, 7-en várakoztak rám egy időben, és csak azért tudtam kisurranni egy cigire, mert új delikvensek voltak és még nem ismerték az arcomat. Sajnos asszisztenslányt keményen edzeni kellene ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül le tudjon tagadni, no meg az ajtómon lévő üvegbetét sem kedvez ennek. Kipróbáltam, hogy mi van akkor, ha úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy valaki bámul be az 'ablakomon'. Nem nyert.

Ma volt sírós cipős, lazacsávó, dörzsölt kézfejlerántós ügyvéd, no meg a mai nap fénypontja, a táplálékkiegészítős (aka kigyúrt állat). Ma nem volt 9 hónapos jajnehogyolyatmondjakamitőlbeindulaszülés, pedig akkor lett volna igazán kerek eme csodás munkanap. 

Mindenkinek ajánlom figyelmébe:

www.brutalnutrition.hu

Brutális.

Problémám van a kigyúrt állatokkal, ist-n látja lelkem, engem nem tud beindítani egy combméretű kar. Azt pedig csak nagyon halkan merem bevallani, hogy a kigyúrt test általában nem párosul kigyúrt koponyaűri tartalommal. Pedig nem hiszem, hogy így születnének, feltehetően remekül alkalmazkodnak egymás közegéhez. Utánaolvasok, a szteroidnak van agysejtleépítő hatása?

Kigyúrt mellé jött egy vékonyka doktor is. Mintha különvált volna a fizikai és a szellemi való. Stan és Pan. Jekyll/Hyde. Agysejt kontra hímivarsejt.

Már csak azt kell eldöntenem, hogy izomtömeget növelő szert szedjek, vagy igyak egy pohár bort úgyis mindegy alapon.

Elveszítettem ma a gyermekkorom egy nagyon fontos részét. Váratlanul, hirtelen, csupán pár óra leforgása alatt.

Hajnalban jött érte a rohammentő, már nem volt eszméleténél, újraélesztették, de már senki nem tudott elbúcsúzni tőle. Agyvérzés, 31 évesen.

A felnőttkor némiképp elsodort minket egymástól, már nem voltunk napi kacsolatban, ennek ellenére mindig, mindent tudtunk egymásról.

Ott voltunk a homokozóban, az óvodában, egymás szobájában. Egymás kezéből kivéve olvastuk a könyvet, ami a mai napig a kedvencem. Együtt hímeztük a mesefigurás motívumokat, hajnalban, mert egyikünk sem volt jó alvó.

A májkrémes kenyér, ami gyerekkora egyedüli fogyasztásra alkmas ételének bizonyult. Majd a nutellás korszakra.

Az ő gyümölcsfájukról estem életemben először, majd még sokadszor. A nyári rebarbara torták. És az én finnyásságom.

A szüzességének elveszítése, hogy milyen kíváncsian hallgattam.

Az érettségije. És hogy mennyire irigyeltem, hogy ő 3 évvel idősebb nálam. Amikor bemutatta nekem Norbit, leendő férjét.

A sok-sok végigviháncolt napok, hetek, évek.

Elrepült.

Előző, Pulitzerre valóban nem érdemes bejegyezésemre kaptam egy kommentet, miszerint is be kéne fejezni már ezt az írásnak csúfolt szellemi vesszőfutást.

Itt szeretném megköszönni a 'szellemi' jelzőt, jól esik. Főleg azért, mert a 'fizikai' kifejezést elég szűk kotextusban tudom csupán elképzelni jómagammal kapcsolatban.

Szeretném megnyugtatni a kedves idetévedőt, hogy írásaim magáncéllal készülnek, sem közéleti, sem politikai témát nem dolgoznak fel, nem óhajtom őket nyomtatott formában látni, még budipapíron sem.

Mondjuk ki, sok vizet nem zavarnak. Ha úgy tetszik, itt rinyálok, itt fejlesztem gépelési technikámat. Vagy egyszerűen csak tetszenek az itt használt betűtípusok.

Elképesztő összefüggést fedeztem fel az írás és az olvasás között, miszerint is, ha írok, azt el is lehet olvasni. A felfedezés örömére hamarosan írok is egy posztot valami normálisabb dologról, mint a lábujjak lefagyása, vagy a januártól leszokom a cigiről, mert náthás leszek tőle. Nagyjából ilyen témák töltik ki jelen pillanatban a koponyám térfogatát.

Egyébként voltam ma az OEP-ban, bizonyos ügyek rendezése végett. A kört pár napja már megpróbáltam lefutni, de kellőképpen elriasztott a 78-as szám, ami a velem egy csoportban várakozók számát jelentette.

Ma is ismét erőt gyűjtöttem, gumicsizmába ugrottam (Ha látnátok milyen ihaj-csuhaj kis surranóm van. Fekete-sárga és még kutya is van rajta. Gyerekcsizma, igen.) Cipőm lefetyelte a latyakot, én meg eljutottam a Teve utcába (kérdés: hogy jut eszébe bárkinek is Magyarországon egy teve után elnevezni egy utcát? Puli utca bezzeg nincs)

A visszatérők rutinosságával köszöntem oda az őröknek és nyomtam meg saját magam a sorszámkérőt. 34 előttem várakozó. Nem is olyan rossz. Ráadásul az épületben van defibrillátor, tehát olyan nagy bajom nem is történhet várakozás közben. Könyvemet lapozgattam úgy másfél órán át és bimm-bamm, máris jött az én sorszámom.

Toltam buzgón a kisasszony elé az összes iratomat és kitöltött nyomtatványomat, szépen sorjában, ő pedig tolta elém vissza, mondván nem jó helyen vagyok. Nem jó helyen vagyok? Oké, hogy legutóbb a rendőrségre is benéztem mielőtt idetaláltam volna, de ennyire hülye mégsem lehetek.

'Honnan gondolta, hogy ide kell jönnie?' 'Hát magamtól. Nem az OEP tetszik lenni?'

'De. A regionális OEP. A maga ügye központi.'

Központi. Értem én.

'És melyik ablak tetszik a központi OEP lenni?'

'Hát az egy másik épület egy másik utcában.'

'Legalább a kerületet eltaláltam?'

El. Két sarokkal arrébb két perc alatt elintéztem az ügyet és latyakoltam haza nagy röhögve, hogy megint milyen jót ügyintéztem.

És a többi ügyintézős történetemet még nem is ismeritek. De ennyi volt a mese mára, a Főgáz kicsit várat magára.

Hétvégén láttam egy párt, mindkettőn maszk. Bájos módja az összetartozás kifejezésének. Eszembe sem jutott, hogy talán más oka lenne a maszkviseletnek, mint a h1n1 para.

Csak azt nem értem, hogy ha annyire félnek a vírustól, hogy hajlandóak nehezebben venni a levegőt és úgy társalogni, hogy valószínűleg a felét sem értik annak, amit a másik mond, mi a fenéért nem oltatják be magukat? Ha csak valóban nem az a cél, hogy ne értsék egymást.

Hát ezt sem értem mostanában. De mostanában elég sok mindent nem értek és egyre több mindent nem is akarok megérteni.

Én be vagyok oltva és mélyeket lélegzem.

A stressz egyértelműen fenéktájékon rakódik le.

Remélem a cégem idén kondibérlettel lep meg veszélyességi pótlék gyanánt.

Tegnap egészen megbizonyosodhattam róla, hogy nem vagyok normális.

Próbáltam a kazánom lelkére beszélni, hogy működjön.

És esküszöm, pár órán át működött is a dolog. Éjféltől hajnalig nem akart úgy tenni, mint aki pillanatokon belül felrobban.

Kényeztettem, ki-be kapcsolgattam, sőt, még vizet is öntöttem belé. Hajnal tájban azonban úgy döntött, hogy basszam meg, hogy ilyen jól tudok aludni és rázendített.

Kezdek lassan félni, na nem is magam miatt, én tuti nem robbanok fel, ellenben szomszédasszonyom ijedt tekintetétől. Tegnap előtt este még csak óvatosan, szinte kedveskedően kérdezgetett, hogy nincs-e valami probléma odabent, mert őt bizony kicsit megrémült, amikor a wc-n ülve ekkora robajt hallott. Erős gyomrú lehet.

Tegnap este már kevésbé kedvesen kérdezgette, hogy sikerült-e a dolog végére járni, én pedig legbájosabb mosolyomat felöltve megnyugtattam, hogy ugyan nem, de nem kell félnie, nem miattam fog eljönni a világvége, még csak 2009-et írunk és 2012-ig tuti megjavíttatom ezt a nyomorult szerkezetet.

Tenném is, ha szerencsétlen szerelő nem kapna már rémült röhögőgörcsöt, amikor a telefonján felvillan a nevem. Nem tudom milyen néven szerepelhetek a távközlési készülékében, de elképzeléseim azok vannak...

Ezt a hetet a fenntartható fejlődés jegyében töltöm, épp csak annyit fűtök, ami még nincs a szomszédaimra idegkárosító hatással.

Ma éjjel már nem tudtam fűteni köszönhetően Wolf márkájú turbó (belső égésterű), 1996-os kombicirkómnak köszönhetően. Köhögve és anyázva ébredtem, úgyhogy kihívtam Zsoltit, a szerelőt.

A következő elvárásokkal kerestem szakembert:

Ne tegyen megjegyzéseket, hogy a harmadikra kell felmásznia miattam.

Ne ajánlja fel, hogy elengedi a kiszállási díjat, ha adok neki egy puszit.

Ne baszogasson, hogy miért nincs légtelenítőkulcsom.

Zsolti minden elvárásnak megfelelt, sőt, kicsit ki is művelt kazántémában. Háhá! Az én kazánomtól nem lehet szénmonoxid mérgezést kapni, bibibííí.

Fejlemények: másnap reggel ismét hidegre ébredtem...

Tegnap volt szerencsém megnézni egy egész hónappal a hivatalos bemutató előtt Csányi Sándor új filmjét, a Poligamy-t.

Jelzem, moziban, dvd-ről, ami szerintem a jövő hírnöke és magyarázat a jelenre, hogy miért is esnek ennyire a jegyeladások. Állítólag dvd-ről rosszabb a minőség, mint egy kópiáról. Biztosan.

Az élményben, igaz, jó pár sorra odébb, osztozott velem egy volt osztálytársam, egykori alföldi újságíró, jelenleg nem tudom mivel foglalkozik, de az biztos, hogy a lány, aki feltűnt mellette, még a gimnáziumból rémlik nekem. No comment. A volt oskolatárs elhomályosult tekintettel kérdezte tőlem, hogy én is azért vagyok-e itt, mert a rendező szülővárosunkból származik. Itt tekintettem befejezettnek a beszélgetést...

A film egyébként rossz. Lapos történet, amiből esetleg ki lehetett volna hozni valamit, ha még rászánnak 20 percnyi filmet, de válság van, így a fordulatok kimaradtak és a végén sem érted teljesen, hogy akkor most miért is lett hirtelen annyira jó szegény elgyötört jópasinak. Minden jó, ha jó a vége és jó, ha vége. Követhetetlenül sok a csaj a filmben (kezdem érteni szegény nőcsábász haverjaimat, hogy miért is panaszkodnak állandó fáradtságra), az egyetlen akit valóban érdemes kiemelni az Péterfy Bori, a domina. Ti tudtátok, hogy ilyen izmos háta van??? Tompos Kátya amúgy vagy nagyon hirtelen öregedett meg, vagy a Valami Amerika 2-ben sminkelték nagyon tinédzseresre.

Sanyi az oldalsó lépcsőknél álldogált a film alatt, gondolom még ő sem látta a kész terméket, viszont abból ítélve, hogy milyen gyorsan húzott el, nagyon büszke nem lehetett alakítására. Pedig az egész filmben ő hozta az legértékelhetőbb színészi teljesítményt. Amennyiben 10 nő végigsmárolása annak számít. Szerintem igen:)

Kíváncsiskodásból (voyeur a neten) beütöttem a gugliba a csányi keresőszót. Az eredmény a következő lett:

Sányi egyetért Surányival, Simor nem.

Csányi és Juga románca nem lehet hosszúéletű?

Csányi: Majdnem megvettük a bankot

Csányi bízik benne, hogy túl vagyunk a nehezén

Csányi nem titkolja: újabb hírességgel csókolózott az éjjel

Csányi minden nővel lefekhet

285 forintos eurót vár Csányi

Vajon mennyire utálja egymást Csányi1 és Csányi2?

És a legalja: könyv formájában is megjelenik e remek történet. Aki elolvassa, annak fizetek egy mozijegyet.

A dohányzó nem egy izgalmas terep a kíváncsi ember számára, ugyanis szinte kizárólag a populáció könyvelő része reprezentálja magát.

Könnyű felismerni. Barna nyitott papucs van rajta nejlonharisnyával, vállán hanyagul átvetve egy kikás poncsó.

Vagy nem érted amiről beszélnek, vagy kurvára nem érdekel.

u.i.: Kedves vagyok ma.

Reggel, metró, holapicsábanvanakávém életérzés. Velem szemben két ember álldogál, első ránézésre senki nem gondolná, hogy egy pár. A lány nagyon alacsony, igen, még nálam is sokkal alacsonyabb, a fiú nagyon magas. Beszélgetnek. A fiú a lány feje fölött 60 cm-el beszél el, a lány a fiú hasához szólogat. Nincs harmónia, akárhogy is keresem. Furcsák együtt, elképzelem őket a mindennapokban, de valahogy nem megy, ahol látom a fiút ott nem látom a lányt, ahol a lányt látom, oda túl magas a fiú.

A mellettem ülő trendi pasiban hasonló gondolatok ébredhetnek, élénk kíváncsisággal mered rájuk.

A fiú lehajol és homlokon puszilja a lányt. Mosolyognom kell, kedvesen, nem is titkolom mosolyomat, hiszen annyira bájos és esetlen a jelenet.

Beszélgetnek tovább, kicsit olyan, mintha mindketten magukban beszélnének, a lány fel-felpislant a fiúra, az egészben van valami rajongásszerű, pedig csak a centiméterek teszik.

És akkor, ott, még mielőtt leszállna a fiú a Dózsa György úton, elkapja a lányt, kicsit meg is emeli, mert nem elég a pipiskedés és megcsókolja. És összeáll a kép, látom a harmóniát és örülök, hogy megmutatták nekünk, hogy igenis és láthatóan ők összetartoznak.

És mosolygok és már a kávé sem kell annyira.

Egy blogon akadtam rá a nyolcadik kerületi polgármester jelöltek fényképalbumára. Hovatartozásukról semmi nem derült ki, így kénytelen voltam a fizimiskára voksolni.

Kicsit félek, hogy választottam valójában csak liberálisan tud nézni és amúgy a másik oldal küldötte és tuti, hogy a legszerencsétlenebb külsejű az, akire valójában szavaznom kellene, ha elvhű lennék.

Igen ám, de most már van televízióm, így egyáltalán nem mindegy, hogy milyen arcszerkezetet nézegetek, ha netán odakapcsolnék a parlamenti közvetítéshez.

BRAD PITT FOR PRESIDENT!

Kiegészítés: utánanéztem és valóban a legkevésbé vonzó külsejű volt az én emberem...

Ugyebár van televízióm, már egészen egy hete.

A szűzlányok izgalmával vettem először kezembe a gyönyört ígérő kapcsolót. Még mindig szűzlányokat idézve, másodjára sikerült is. Bekapcsolni.

Nem is tudom hogyan élhettem mindezidáig Benkő feleségei, Vacsoracsata vagy Született feleségek nélkül.

Kell a tévé, belátom már.

Felemelő érzés, hogy az ebédlőben ücsörögve, levesszürcsölés közben végre nem érzem magamat kívülállónak. Nem mosolygok bugyután, hogy persze hallottam már Joshi Barátról, csak fogalmam sincs, hogy ki a tököm az. Valami vallási műsor esetleg?

Ma élhettem át a legmélyebben a befogadottság érzését. Kávézgatás közben buzgó társasági kollega feldobta a kérdést, hogy naaa, ki látta Benkőt? És én, a beavatottak csatakiáltásával ugorhattam fel székemből, hogy éééén, én odakapcsoltam tegnap este.

És de szar volt nekem.

De kell a tévé, mert kell a téma, amikor összefutsz a nevétsemtudod kollegával az üzemi vécén és kell a viszonyítás alap, mert bizony egy Vacsoracsata megnézése után már egy Harlequin mű is megdolgoztatja az agysejteket.

Csak a Barátok Köztet. Azt ne várjátok el tőlem.

Míting, meeting, találkozó, megbeszélés. Ahogy tetszik.

Találkozunk, beszélünk, beszélnek hozzánk, figyelünk és leginkább bambulunk. Csodagyúrmát gyúrogatunk, rajzolgatunk (élelmesebbek már eleve 5 különböző színű filctollal felszerelkezve érkeznek).

Házikedvencünknek nézünk felszerelést (www.petnet.hu), házikedvencet nézünk.

A vacsora hozzávalóit vesszük sorra.

És figyelünk, sőt, néha még konstruktívan hozzá is szólunk a témához.

Mindenkinek ajánlom kifejleszteni azt a képességet, hogy egyszerre tudja a fentieket csinálni és közben igazi profi módjára figyelni.

Érdemes, értékes gondolati perceket spórolhatunk meg magunknak.

Igen, épp egy meetingen ülök. Vacsorára saláta lesz, este egy kis olvasgatás és sok tanulás, rajzoltam egy csodaszép virágot, miközben tudom, hogy Kaposváron már extendáltuk Y bérlő szerződését.

Nem gondolom, hogy kiemelkedő elmével áldott volna meg a sors, a matematikai feladatokra adott reakcióm is maximum egy 'hö' formájában tud megnyilvánulni, de a butaság, engedtessék meg nekem, kiborít.

Diszkriminatív leszek most, pedig nem szoktam. Szeretek mindenkit. Színeset, fehéret, átlátszót, csillagot, keresztet, holdat, Xenut, zent, a tao tv-t és a prizmajósokat. Még a kecskéket is szeretem. Na de az ostobákat? Liberalizmusom sajnos kevéssé van velük jóban.

Nagyapám mondogatta mindig, hogy a szépségről nem tehet az ember, de az értelemért tud tenni.

Álljon itt most egy típuselemzés, ami egy liberális ember szájából végképp undorító, de a poszt befejezése után elrebegek tíz miatyánkot. Ígérem.

1. A 100 méterről buta

Az egyértelmű eset. Valahogy a járásán látszik már, hogy nem a szemében felcsillanó szikráért fogod kedvelni. Jelentem, nekem van ilyen kollegám, akárhányszor bebiceg az irodámba megjelenik az arcomon az a riadtság, ami csak neki jár. Minden egyes alkalommal azon szenvedek, hogy ne röhögjem el magamat már a kérdése hallatán.

2. Az 50 méterről buta

A sunyi. Beszélgetned kell vele tíz percet mielőtt rájössz, hogy na, ez az amit nem lett volna szabad.

Ilyen kollegám nincs.

3. A tíz méterről buta

Néha egészen jól elbeszélgetsz vele, feltéve ha kerülöd az érzékenyebb témákat. Ajánlott társalgási menet: általános hangulat, kutyák/macskák, mit evett tegnap, körömlakk/bulizás.

Ilyen ismerősöm van. Nem is egy.

4. Az egy méterről buta

Elsőre szimpatikus, még az is lehet, hogy elmész vele randizni/sütizni. Csak egy pár perces egymásra bambulás után döbbensz rá, hogy talán nem olyan buta, de fogalmad sincs, hogy miről tudnál beszélgetni vele.

5. Az 5 centiről buta

Ő az, akivel lefeküdtél. És nagyon nem kellett volna. Mert lehet, hogy az alkohol hülyít téged, de ő józanul sem képes többre.

Két napot töltöttem Debrecenben kivizsgálásokkal, aminek eredménye még számos gyógyíttatással és gyógyulással töltött nap lesz.

Fáradt vagyok, unom, úgy sincs megoldás, de persze menni kell előre, mert csak az előre van vagy a nagy stop tábla. És fáj és már olyan régen fáj, hogy nem is emlékszem, hogy milyen volt, amikor nem fájt. Valami szépnek és fényesnek képzelem ezt az állapotot, amire tudom, hogy nagyon-nagyon vágyom, de nem tudom az oda vezető utat.

És közben azt is érzem, hogy így is szép és így is fényes. Talán az ennél jobb már túlzás is volna, mert az már csillogna.

Hazajöttem a régi alomba. Pihenni. Gyógyulni.

Csakhogy itt egyiket sem tudok. Feszült vagyok és konok, visszatérés a régi lázadó énembe. Mert folyton azt figyelem, hogy mikor lesz egy vita. És az lesz, van, minden esetben, ha több, mint 5 perces beszélgetésbe keverednénk apámmal.

Én is tudom, hogy tarthatatlan a helyzet, de az a másik lehetőség talán még rosszabb, a lelkiismeretem ügyében mindenképpen.

Így feszülök és makacsulok és nem nagyon beszélgetek.

Hétfőn és kedden kivizsgálások. Hazajöttem, hogy a szüleim részesei lehessenek. De nem tudnak jönni, ismét, így csinálom egyedül, mint ahogy az elmúlt 10 évben is tettem.

Talán ha ezt tudom, akkor maradok otthon, a saját közegben, a saját kórteremben, a saját orvossal, a barátokkal, akik a család.

Úgy tűnik mégsem jár semmi alanyi jogon és a gének is csak üres kifogások.  

A tömegközlekedés a voyeurök kánaánja. A metrón, villamoson, buszon muszáj csinálni valamit ha éppen nem a könyvedet bújod, amit én állva nem nagyon szeretek. Úgyhogy valamit csinálni kell, márpedig a bambulás a legegyszerűbb.

Különösebben senkinek nem tűnik fel, ha annyira belebámulsz valakinek az arcába, hogy még a ráncainak hosszát is mértani pontossággal tudod megállapítani. (jó, van, hogy mégis feltűnik. Mint a lánynak a HÉV-en, hajnalban, Szigetről hazafelé. Pedig akkor még csak nem is voyeurködtem, egész egyszerűen beállt egy irányba a nyakam és a koncertfejrázásnak (aka Rézangyal tánc) köszönhetően nem mozdult el onnan. Külföldi volt és a freaknek hívott. Pedig nem is ismer:))

Tehát a metró. Ha olyan szerencsés vagy, hogy kaptál ülőhelyet, nézheted a nép cipőjét. Meglepő dolgokat lehet tapasztalni és másnap garantáltan több időt fordítasz cipőd suvickolására.

Ha emberszeretőbb napra ébredtél, akkor az arcukat nézed. Karikás szemek, kisírt szemek, akár könnytől fénylő szemek. Szerelmes mosolyok. Magányos sóvárpillantások. Temiafasztnézelbazdmeg tekintet.

És néha, de csak nagyon néha, láthatsz egy olyan tekintetet is, ami miatt másnap is megpróbálsz másodperc pontosan ugyanakkor átszállni a Deákon, vagy leszállni a villamosról a Nyugatinál.

Ma reggel, miközben Mary Poppins méretű táskámat próbáltam a lehető leghelygazdaságosabb módon elhelyezni, arra döbbentem rá, hogy két ismerős közé vetett a sors, illetve az ülőhelyért folytatott ádáz harc. A lány a jobbomon, kétperces ficánkolás után, láthatóan bátorságot gyűjtött, odaszólt a balomon telefonját nyomogató Piroskának, hogy Helló Piroska. Balom zavartan, a már ismertetett miafasztakarszbazdmeg nézéssel odabiccentette, hogy szia. Ennyi. Szegény jobbom ezért küzdött két percen át. A következő egy percet tétova hezitálásban töltötte, hogy felálljon-e, kérjen-e meg engem és a táskámat, hogy ugyan adjak már teret az ő barátságuknak. De nem tette, ennyi bátorság már nem szorult belé így kora hajnalban, így visszatért metrómagazinjához, mert valamit csinálni kell. És ő már nem bamulhat, hisz bambult eleget, sikertelenül.

D-nek küldeném az alábbi két számot (és persze mindenkinek, aki szereti), aki már azelőtt is jót nevetett új hobbimon, hogy tudta volna, hogy pontosan mi is a jazz tánc:)

https://www.youtube.com/watch?v=FeZ5R3C5bzs&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=ppxsWLXVs3E&NR=1

Szóval flashelünk, dancelünk, mi lányok, kb. 8-an. Fejen még nem pörgünk és a spárgánk sem tökéletes, de lehet, hogy egy év múlva már felléphetünk az érdi falunapokon...

Néha vicces dolgokért tudok lelkesedni.

Jövő hét szerdától lesz tévém. Televízióm. Végre lesz adás a készülékben, amit 2008-ban kaptam a szüleimtől a születésnapomra. Amihez vettem egy dvd lejátszót, mert lelkiismeretfurdalásom volt, hogy magányos (Gyermekkoromból rémlik egy verseskötet, mi is volt a címe? A tárgyaknak is van szíve?).

Ez másnak egy teljesen átlagos dolog, szinte a kanapéval együtt költözik be a lakásba, de nálam kicsit más a helyzet. Jelenlegi lakóhelyemen (ami már 8 éve szolgál búvóhelyemként) egy évig volt adás egy ősrégi kütyüben. Majd a szolgáltatóval közösen megegyeztünk, hogy mivel amúgy sem nézem, nincs rájuk szükségem. Így jött 7 szűkös év, mindenféle reklámok és barátokköztök nélkül.

Egy hónapja jött az ihlet, hogy na, talán, legyen.  Hosszas lelki tusa után döntöttem így, erről J. is be tud számolni, ugyanis képes voltam legalább 10 percig ezzel fárasztani a dobhártyáját. De megnyugtatott, hogy nem, ettől még nem fogok kevesebbet olvasni, nem, ettől nem leszek műveletlenebb, egy-egy Híradó megnézése kifejezetten jót tud tenni a tájékozottságnak. És hát legyünk őszinték, azért eddig is letöltöttem filmeket és eddig is megnéztem őket a pokrócom alá bújva (jut eszembe, nagyon kellene egy új, merthogy ez rohadtul szöszöl).

Úgyhogy lesz, ráadásul menő, felvevős-visszatekerős-apukezdődikes.

Azért ha PlayStation-t akarnék venni, állítsatok meg.

Újabban rápattantam a voyeur (leselkedő) témára. Némiképp Moravianak tulajdonítom eme új érdekődésemet és az azonos című könyvének. Annyira tetszett, hogy miután elolvastam, elolvastam újra.

Mielőtt még rámsütné valaki a szexuálisan túlhevült jelzőt, nem, nem az ebben az értelemben vett leselkedés érdekel.

(http://en.wikipedia.org/wiki/Voyeurisms) 

A mindennapi voyeurködésünk. Mi számít leselkedésnek? A titkos, a meglesett fél beleegyezése nélkül történő kíváncsiskodás? Egy blog olvasgatása? A hallgatózás, amikor szomszédunk hangosan üvölt feleségével? Egyáltalán, egy voyeurnek mindig szüksége van egy exhibicionistára akit megleshet?

Az egyik kedves lányismerősöm blogján olvastam ma egy bejegyzést, hogy miért is szeretne férfi lenni.

Én nem szeretnék férfi lenni. Soha nem is szerettem volna.

Nőnek lenni érdekes, izgalmas, felemelő. Ha felismerjük, hogy a nőlétben mennyi a lehetőség, soha nem is vágyunk már az ellenkező nem kiváltságaira. Nehéz, de nyilván pasinak lenni sem könnyű.

Viszont, kedves lányok, nők, asszonyok, a mi kezünkben sokkal több eszköz van, amit felhasználhatunk. Férfiak ellen, férfiakért, férfiak mellett.

Itt van például a pirosító. Nincs az a végigbulizott, netán végigdolgozott, éjszaka, amit ne tudnánk vele elhalványítani.

Vagy a fogamzásgátló. Egy döntés, ami a miénk, amibe a pasi nem szólhat bele, nem függünk tőlük, illetve pillanatnyi felhúzáskedvüktől.

Na és a szoknyák. A lábat finoman megmutató, fényesen tapadó. A lengő, a férfiak agyában azonnal felhúzandó tárgyként megjelenő. A rövid (azon szerencséseknek, akiknek jól áll), a hosszú, az épphogytérdetmutató.

És persze a cipők, amikről gyomorremegés és a szem sarkában azonnal megjelenő könnycseppek nélkül nem is tudok beszélni. 

Mi jut a pasiknak? Fekete cipő, barna cipő. Bevállalósabbaknak talán valami színesen sportos. Ők soha nem fogják megtapasztalni azt az érzést, amikor tűsarkúban vonulsz végig az utcán, minden lépésedben hordozva a 'dögös vagyok ma' érzését. 

Mi tudunk úgy nézni. Finoman előredőlni, bájosan mosolyogni, szívszaggatóan zokogni. 

Tudunk megváltozni és tudunk önmagunk lenni. Tudunk rajongani, elutasítani. 

Nekünk vannak csajaink, nekik csak haverjaik. 

Úgyhogy én nem szeretnék pasi lenni. Mert imádom a férfiakat és nőként ez sokkal szórakoztatóbb.