Ugyebár van televízióm, már egészen egy hete.

A szűzlányok izgalmával vettem először kezembe a gyönyört ígérő kapcsolót. Még mindig szűzlányokat idézve, másodjára sikerült is. Bekapcsolni.

Nem is tudom hogyan élhettem mindezidáig Benkő feleségei, Vacsoracsata vagy Született feleségek nélkül.

Kell a tévé, belátom már.

Felemelő érzés, hogy az ebédlőben ücsörögve, levesszürcsölés közben végre nem érzem magamat kívülállónak. Nem mosolygok bugyután, hogy persze hallottam már Joshi Barátról, csak fogalmam sincs, hogy ki a tököm az. Valami vallási műsor esetleg?

Ma élhettem át a legmélyebben a befogadottság érzését. Kávézgatás közben buzgó társasági kollega feldobta a kérdést, hogy naaa, ki látta Benkőt? És én, a beavatottak csatakiáltásával ugorhattam fel székemből, hogy éééén, én odakapcsoltam tegnap este.

És de szar volt nekem.

De kell a tévé, mert kell a téma, amikor összefutsz a nevétsemtudod kollegával az üzemi vécén és kell a viszonyítás alap, mert bizony egy Vacsoracsata megnézése után már egy Harlequin mű is megdolgoztatja az agysejteket.

Csak a Barátok Köztet. Azt ne várjátok el tőlem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.