Reggel, metró, holapicsábanvanakávém életérzés. Velem szemben két ember álldogál, első ránézésre senki nem gondolná, hogy egy pár. A lány nagyon alacsony, igen, még nálam is sokkal alacsonyabb, a fiú nagyon magas. Beszélgetnek. A fiú a lány feje fölött 60 cm-el beszél el, a lány a fiú hasához szólogat. Nincs harmónia, akárhogy is keresem. Furcsák együtt, elképzelem őket a mindennapokban, de valahogy nem megy, ahol látom a fiút ott nem látom a lányt, ahol a lányt látom, oda túl magas a fiú.

A mellettem ülő trendi pasiban hasonló gondolatok ébredhetnek, élénk kíváncsisággal mered rájuk.

A fiú lehajol és homlokon puszilja a lányt. Mosolyognom kell, kedvesen, nem is titkolom mosolyomat, hiszen annyira bájos és esetlen a jelenet.

Beszélgetnek tovább, kicsit olyan, mintha mindketten magukban beszélnének, a lány fel-felpislant a fiúra, az egészben van valami rajongásszerű, pedig csak a centiméterek teszik.

És akkor, ott, még mielőtt leszállna a fiú a Dózsa György úton, elkapja a lányt, kicsit meg is emeli, mert nem elég a pipiskedés és megcsókolja. És összeáll a kép, látom a harmóniát és örülök, hogy megmutatták nekünk, hogy igenis és láthatóan ők összetartoznak.

És mosolygok és már a kávé sem kell annyira.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.