A tömegközlekedés a voyeurök kánaánja. A metrón, villamoson, buszon muszáj csinálni valamit ha éppen nem a könyvedet bújod, amit én állva nem nagyon szeretek. Úgyhogy valamit csinálni kell, márpedig a bambulás a legegyszerűbb.

Különösebben senkinek nem tűnik fel, ha annyira belebámulsz valakinek az arcába, hogy még a ráncainak hosszát is mértani pontossággal tudod megállapítani. (jó, van, hogy mégis feltűnik. Mint a lánynak a HÉV-en, hajnalban, Szigetről hazafelé. Pedig akkor még csak nem is voyeurködtem, egész egyszerűen beállt egy irányba a nyakam és a koncertfejrázásnak (aka Rézangyal tánc) köszönhetően nem mozdult el onnan. Külföldi volt és a freaknek hívott. Pedig nem is ismer:))

Tehát a metró. Ha olyan szerencsés vagy, hogy kaptál ülőhelyet, nézheted a nép cipőjét. Meglepő dolgokat lehet tapasztalni és másnap garantáltan több időt fordítasz cipőd suvickolására.

Ha emberszeretőbb napra ébredtél, akkor az arcukat nézed. Karikás szemek, kisírt szemek, akár könnytől fénylő szemek. Szerelmes mosolyok. Magányos sóvárpillantások. Temiafasztnézelbazdmeg tekintet.

És néha, de csak nagyon néha, láthatsz egy olyan tekintetet is, ami miatt másnap is megpróbálsz másodperc pontosan ugyanakkor átszállni a Deákon, vagy leszállni a villamosról a Nyugatinál.

Ma reggel, miközben Mary Poppins méretű táskámat próbáltam a lehető leghelygazdaságosabb módon elhelyezni, arra döbbentem rá, hogy két ismerős közé vetett a sors, illetve az ülőhelyért folytatott ádáz harc. A lány a jobbomon, kétperces ficánkolás után, láthatóan bátorságot gyűjtött, odaszólt a balomon telefonját nyomogató Piroskának, hogy Helló Piroska. Balom zavartan, a már ismertetett miafasztakarszbazdmeg nézéssel odabiccentette, hogy szia. Ennyi. Szegény jobbom ezért küzdött két percen át. A következő egy percet tétova hezitálásban töltötte, hogy felálljon-e, kérjen-e meg engem és a táskámat, hogy ugyan adjak már teret az ő barátságuknak. De nem tette, ennyi bátorság már nem szorult belé így kora hajnalban, így visszatért metrómagazinjához, mert valamit csinálni kell. És ő már nem bamulhat, hisz bambult eleget, sikertelenül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.