Elveszítettem ma a gyermekkorom egy nagyon fontos részét. Váratlanul, hirtelen, csupán pár óra leforgása alatt.

Hajnalban jött érte a rohammentő, már nem volt eszméleténél, újraélesztették, de már senki nem tudott elbúcsúzni tőle. Agyvérzés, 31 évesen.

A felnőttkor némiképp elsodort minket egymástól, már nem voltunk napi kacsolatban, ennek ellenére mindig, mindent tudtunk egymásról.

Ott voltunk a homokozóban, az óvodában, egymás szobájában. Egymás kezéből kivéve olvastuk a könyvet, ami a mai napig a kedvencem. Együtt hímeztük a mesefigurás motívumokat, hajnalban, mert egyikünk sem volt jó alvó.

A májkrémes kenyér, ami gyerekkora egyedüli fogyasztásra alkmas ételének bizonyult. Majd a nutellás korszakra.

Az ő gyümölcsfájukról estem életemben először, majd még sokadszor. A nyári rebarbara torták. És az én finnyásságom.

A szüzességének elveszítése, hogy milyen kíváncsian hallgattam.

Az érettségije. És hogy mennyire irigyeltem, hogy ő 3 évvel idősebb nálam. Amikor bemutatta nekem Norbit, leendő férjét.

A sok-sok végigviháncolt napok, hetek, évek.

Elrepült.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.